Rozmaring az emlékek olaja

Virágzó rozmaring (Rosmarinus officinalis) Fotó: THOR - Wikimedia Commons CC-BY 2.0

A rozmaringot a legtöbben a konyhából ismerjük, pedig nem csak fűszer és gyógynövényként hasznos, hanem elvitathatatlan hatása van az emlékezőképességünkre is. Akár 75%-kal növelhetjük a memóriánkat, ha rozmaringot szagolgatunk, melyet már a tudományos kísérletek is alátámasztanak.

‘Ros+marinus’ = ‘tengeri harmat’ (gör)

Rosmarinus officinalis

Ofélia is tudta

A rozmaringot már az ókorban is ismerték, azóta az olasz, francia konyha nagy kedvence. A rozmaring amellett, hogy csodálatos gyógynövény, melynek teája vizelethajtó, idegerősítő, illóolaja serkentőleg hat az emlékezetre. Ezt Shakespeare is tudta, hiszen a Hamletben így szól Ofélia: „Itt egy rozmaringszál az emlékezetre, kérlek rózsám, hogy jussak eszedbe.” Azóta számos tanulmány bizonyította is a rozmaring emlékezetre ható tulajdonságát, az öreg kontinensen ugyanúgy, mint Ausztráliában. Európában, ezen belül is a magyar falvak életében nagy szerepet játszott, az emberélet fordulópontjainál, házasságkötésnél és a temetésnél is mindig jelen volt. Ezen alkalmakkor ugyanis az emlékezés szimbólumaként viselték, illetve tették a halott fejére. Ausztráliában szintén az emlékezet és a hűség füveként ismerik.

A korai herbalisták is írtak róla

A rozmaring emlékezetre való hatásának ékes bizonyítéka, hogy már a XVI. században említették az angol botanikus Henry Lyte 1578-ban megjelent Niewe Herball című művében már leírja a rozmaring emlékezetre való hatását, sőt konkrét recepttel is szolgál, miszerint a virágokat cukorral rétegezve kell tartósítani, majd ebből a keverékből kell naponta egy kanállal fogyasztani. Ebben az időben a rozmaringot amulettként is viselték, illetve a párnába varrták a szárított leveleket és virágokat, abban a reményben, hogy elűzi a rémálmokat, és segít emlékezni.

A modern kor eszközei pedig bizonyították

Manapság számos kutatás témájául szolgált a rozmaring, és bizonyítást is nyert az, amit a régiek már az idők elejétől fogva tudtak. A rozmaring illóolajat először 2003-ban vizsgálta Moss, Cook, Wesnes, és Duckett. Tanulmányukban leírják, hogy a kísérletben résztvevő személyek rozmaring illóolajat szagoltak, melynek mérhetően hatása volt az emlékezőképességre. 2012-ben 28 idős embert (75 éves kor felett) vizsgáltak, akiket szárított rozmaring porrá tört drogjával kezeltek. A kognitív válaszaik jóval gyorsabbak és jelentősebbek voltak, mint a kontrollcsoporté. Egy másik tanulmányban Mark Moss és Lorraine Oliver a Newcastle-i Northumbria Egyetemen, azonosította a rozmaring illóolaj egyik fő komponensét, az 1,8-cineolt, mely elsősorban felelős az emlékezés hatékonyságának növekedéséért, mely akár 75%-os is lehet. Az orron át az illóolaj a tüdőn keresztül a véráramba jut, ahonnan az agyig is elér, és kifejti ott a hatását.

Az örökzöld cserje virágos hajtásaiból nyert illóolaj tehát hatással van az agyra, és javítja az emlékező tehetségünket. Ne habozzunk hát használni ezt a fantasztikus növényt, melyről már több ezer éve tudják, hogy hatásos! Illóolaja (Rosmarinus officinalis ct. kámfor) a bazsalikom (Ocimum basilicum ct. linalool) illóolajával együtt még hatékonyabb lehet.

Rozmaring bokor (Rosmarinus officinalis) Fotó: Teresa Grau Gros - Flickr.com CC BY-SA 2.0

Felhasznált irodalom

Lyte H (1578). Niewe Herball. p.264

Moss M, Cook J, Wesnes K, Duckett P (2003). Aromas of rosemary and lavender essential oils differentially affect cognition and mood in healthy adults. International Journal of Neuroscience. 113(1): 15-38.

Pengelly A, Snow J, Mills SY, Scholey A, Wesnes K, Butler LR(2012). Short-term study on the effects of rosemary on cognitive function in an elderly population. J Med Food.15(1):10-7.

Moss M, Oliver L. (2012). Plasma 1,8-cineole correlates with cognitive performance following exposure to rosemary essential oil aroma. Adv Psychopharmacol, 2(3): 103–113.

Kovar KA, Gropper B, Friess D, Ammon HP (1987). Blood levels of 1,8-cineole and locomotor activity of mice after inhalation and oral administration of rosemary oil. Planta Med. 53(4):315-8.